Dr. Aáry-Tamás Lajos 1967-ben született Marosvásárhelyen, az ELTE-n 1996-ban végzett jogászként, 1999 óta az Oktatási Jogok Biztosának Hivatalát vezeti. Az évek folyamán számtalan esetet vizsgált meg és járt el a Hivatal a jogszabályok és a normák mentén. Úgy gondoltuk, hogy megkérdezzük biztos urat a tavalyi év számairól és a jelenlegi tendenciákról. Érintjük az állami, az egyházi intézményeket, valamint az egyetemek helyzetéről is beszélünk. Többek között arra is fény derül, hogy a dolgozat kinek a szellemi terméke…
Az interjú a 2023-as Educatio Nemzetközi Oktatási Szakkiállításon készült.
Hány esetet kezeltek a 2022-es évben?
1100-at kezeltünk pontosan. Nagyon hosszú ideig az 1600 és 2000 közötti ügyszámunk volt. A pandémia megváltoztatta egy kicsit a helyzetet, jóval kevesebb ügy érkezett, de hát ugye megváltozott az iskola belső világa – néhány konfliktus is megváltozott. Nem mindenki tudta, hogy most mit tegyen. Az ügyek száma valamelyest csökkent, de nem számottevően.
Volt kiemelkedő eset? Akár iskolai bántalmazás témájában.
Minden évben kapunk ügyet iskolai agresszió témájában és ez tavalyi évben is így volt. Kirívóak az ügyek, de sokkal inkább azért, mert ma már a tanárok, az iskolaigazgatók, a fenntartók pontosan tudják, hogy ez ciki, hogy ez nem védhető. Évekkel ezelőtt még megpróbálták védeni a becsületét, de ma már nem. Az a tanár, aki bántja a gyereket az nem nagyon számíthat sem az igazgatónak, sem a fenntartónak, de a kollégáinak sem a megértésére és emiatt jól látszik, hogy csökken ezeknek az ügyeknek a száma, amikor gyermeket bántanak.
Azoknak az ügyeknek a száma viszont növekedett, amikor a gyerekek egymást bántják.
Ez lehet, hogy a pandémia miatti feszültségek miatt?
Nem vagyok pszichológus, tehát én nem tudom megmondani ezeknek a jelenségeknek a gyökerét, elképzelhető, hogy ez is benne van. Ez ugye sose volt kicsi mértékű. Mindig sok volt a bántalmazás, s szóbeli bántalmazás volt mindig nagy az iskolákban, de most ez növekedett. Ha még pandémia utáni időszaknak tekintjük a 2022-t, nagyon látványos és engem megmondom őszintén nagyon meglepett, hogy olyan ügyekkel kell foglalkoznunk megint, amikről azt hittem hogy már nem kell foglalkoznunk.
Mondok néhány példát: Azt mondják a szülők/diákok nekem, hogy a dolgozatot nem adja oda a tanár a diákoknak, hogy megnézzék, hogy mit rontottak el, esetleg, hogy megmutassák a diákok a szüleiknek, vagy valakinek – egy másik tanárnak. Elkezdtek arról vitatkozni a tanárok, hogy a dolgozat összeállítása az ő szellemi termékük és azt nem adják ki a kezükből. Ismét vita van arról, hogy hogyan öltözködjenek a diákok. Egészen egyszerűen azt hittem, hogy ez úgy kikopott a magyar oktatás rendszeréből. Azt látom a pandémia idején, hogy a családok nagyon élesen belelátnak a tanár munkájába – ott volt a nappaliban a tanár, mindennel együtt, a jó és a rossz megoldásaival, a bicebóca technológiától a sikeres megoldásokig. Minden láttak a tanárokon. Ahogy elmúlt a pandémia, a tanárok úgy érzik, hogy most vissza akarják szerezni a hatalmat és még a dolgozatot sem adják oda, ami nem a tanár szellemi terméke, hanem a diáké mert hogy ő adja meg rá a válaszokat. Ezek olyan jelenségek például amikkel ismét foglalkozni kell. Ilyen nagyon piszlicsáré ügyekbe kapaszkodnak bele, és válnak vitássá az ügyek. Meglepett, hogy egy jónevű iskolában, ami egy olyan valaki nevét hordja, aki valószínűleg szégyellné magát ha élne, hogy ebben az iskolában elkezdték a diáklányokat azért vegzálni, hogy spagettipántos pólóban járnak. Ha visszaemlékszünk milyen baromi meleg volt, s rövidnadrágban mentek a lányok; s az iskola szerint nem lehet rövidnadrágban menni iskolába… Én azt hittem az elején, hogy ez egy vicc és engem meghekkelnek ezekkel a panaszokkal; de kiderült, hogy tényleg ilyenek vannak. Ebből látszik, hogy a pandémia utáni helyzetben a lelkünkkel többet kéne foglalkoznunk, mert felnőttek, gyerekek, családok, szülők sokszor bajban vannak lelkileg.
Tehát ugye akkor nem tartották tiszteletben a diákok önkifejezését?
Igen. Ez nagyon érdekes, s nem véletlen, hogy közmondásunk is van rá, hogy: „az ízlésbeli kérdésekben nem szoktunk vitatkozni”. Ez egy latin, nagyon-nagyon régi mondás. Mégis az látszik, hogy az iskolákban ízlésbeli ügyeket elkezdenek átváltoztatni jogi procedúrákká – megbüntetni valakit azért, mert nem úgy öltözködik, mint ahogy szerintük öltözködnie kellene. Megpróbálják a házirendbe rögzíteni – régen is voltak ilyen próbálkozások –, hogy köteles a diák ízlésesen öltözni. Na most mi az ízléses? Vajon minden tanár ízlésesen öltözik? Biztos hogy nem. Az ízlésről szóló diskurzusnak helye van az iskolában, hogy mit lehet és mit nem lehet. (Az interjú előtt a rövidujjú ingről beszéltünk, hogy az nem illő a férfiaknál.) Erről is kell a pedagógia keretében beszélni, de nem lehet megbüntetni a gyerekeket azért mert azt vesznek fel amit. Csak azért, hogy látni lehessen: 23 év alatt rengeteg ilyen ügyet vizsgáltunk és meg tudom mondani pontosan, hogy mi az, amikor a tanár beleszólhat az öltözködésbe.
Tudna erre mondani példákat?
Persze. Megkeresett engem egy tornatanár abban az időszakban, amikor a fiatalok egyre több testékszert kezdtek el hordani. Az volt a kérdése, hogy kivetetheti-e testnevelés óra előtt a lány szemöldökéből a 6-8 darab pearcing-et. A vizsgálat alapján azt kellett mondanunk, hogy kivetetheti, mivel, ha kézilabdázás közben letépik a lány szemöldökét, akkor nagyon nagy bajba kerülhet. Nincs meg az egészséges és biztonságos környezet. Ez felülírja az önrendelkezéshez való jogot, hogy a lány szép akar lenni. Magyar órán lehet pearcing, mert ott nem fogják letépni a szemöldökével együtt.
A fiatal aki esztergálni tanul – s mondjuk rocker gyerek – szívesen hord a nyakában ACDC meg Iron Maiden láncokat, de azt le kell vennie esztergáláskor, mert ha bekapja az eszterga akkor másodperceken belül meghal. A cukrásztanulónak fel kell tennie valamilyen sapkát, mert ha az belehullik a haja a krémbe, akkor baj van. Olyan nincs, ha nekem valamihez jogom van, akkor az mindig korlátlan. Meg kell nézni, hogy van-e vajon ami erősebb. A tornaórán erősebb a biztonsághoz, az élethez, az egészséghez való jog, mint az önrendelkezéshez. Magyarórán nem. Ugyan úgy, ahogy a gyűrűt le kell vennem amikor a kenyértésztát gyúrom, mert belesütöm a kenyérbe és baj lesz.
Egész egyszerűen azt hittem, hogy ezek a viták eltűnnek, de most megint visszatértek a köznevelésben.
Egyházi iskola megszabhatja mondjuk, hogy egy adott intézményben miniszoknyában ne mehessen be diák?
Nincs azzal baj, ha kialakítanak valamifajta szabályt. Személy szerint az egyenruhát nem szeretem, de csak azért, mert egy olyan korban voltam diák, amikor kötelező volt és nagyon rosszul néztünk ki benne. Ráadásul én Marosvásárhelyen voltam diák és szörnyű öltönyünk volt, de a személyes dolgokat én sosem vetítem ki a munkámra. Nem az a kérdés, hogy egy iskolában van egy egyenruha, vagy van egy közös jel, ami mindannyiunkra utal. Mindig azzal szokott gond lenni, ha nincs, aztán egyszer csak az iskolavezetés kitalálja, hogy legyen és még elő is írja a szülőknek, hogy vegyék meg. Akkor jön az, hogy „miért van?”, hogy „hülyén néz ki”, „drága”… A vezetőségnek a vitából az jön le, hogy nem akarják tisztelni a hagyományokat. Ilyen szabályt meg lehetne hozni közösen, diákok, szülők, tanárok együtt. Ha ez egy közös norma lesz, és akkor amikor az új szülő beíratja a gyermekét és szembesül, hogy itt van egyenruha meg nyakkendő és felmerül a gyerekben a kérdés, hogy miért kéne ez: Azért, mert nézd meg mindannyian belementünk. Nem diktálták nekünk, hanem egy közös döntésünk volt.
Hadd mondjak megint egy nagyon izgalmas esetet. Azt találták ki, hogy legyen kendő a lányoknak a fiúknak meg nyakkendő, és egy nagyon szép stilizált motívum volt ezeken. Bevezette a vezetőség és azt látták, hogy tanévnyitókor és tanévzárókor nem hogy nyakkendőt nem kötöttek a diákok, de még fehér inget sem akarnak felvenni. Az volt a javaslatom, hogy mi lenne ha a következő tanévnyitón az első sorban a padon ülő kicsik nyakába a bevonuló nyolcadikosok a nyakukból a kendőt és nyakkendőt átadnák és fölkötnék a nyakukba. Elmentem a tanévnyitóra és azt a sok csillogó gyerekszemet láttam, és azt is hallottam, hogy „De jó, milyen szép nyakkendőt kaptam ezektől a nagy fiúktól!”. Kiderült, hogy néhány év múlva a gyerekek vitatkoztak az anyjukkal, hogy hol van a kendő meg a nyakkendő és meg kell keresniük, mert anélkül nem mennek be az ünnepségre. Mindenki hozta, hiszen azt kapták és nem anya vette… A tradíciót szépen kell építeni. Egy ilyen típusú élményből indult, majd 10 év múlva már senki nem kérdezi, hogy honnan indult, mert hogy az már van. Tradíciónak az a lényege, hogy nem tudjuk a gyökerét, azt nem lehet mesterségesen létrehozni. Én ezt szoktam javasolni, ha megbeszélik és közösen meghatározzák, hogy a mi iskolánkban ezek lesznek a normák akkor az fog működni. Ha oktrojált és felülről van ráerőltetve a közösségre akkor mindenki tiltakozni fog ellene, senki nem tekinti komolynak, mindegy hogy állami vagy egyházi az iskola.
Az egyházi iskolákban az szokott inkább konfliktust okozni, és azzal keresnek meg a szülők, hogy katolikus iskolába íratta a gyereket, de képzeljem el, hogy előírták neki, mint szülőnek, hogy menjen misére. Ez egy nagyon érdekes dolog, mert azt gondoljuk, hogy azért adja a szülő a gyermekét egy adott egyházi intézménybe, mert elfogadja annak a szabályait. Ha valaki katolikus akkor vasárnap misére jár, ha református akkor vasárnap istentiszteletre jár. Ez ezzel jár. Érdemes végiggondolni, hogy vajon jó helyre adta-e a gyereket, a döntésében mi játszott szerepet. Gyakran tapasztalom beszélgetések során, hogy „nincs időm nekem megnevelni a gyereket, majd a papok megnevelik és ezért beadom egy egyházi intézménybe.” Itt nagyon sok vitát kell még lefolytatni, hogy mit kínál, mit vár el az egyházi intézmény.
Egy református apuka írt nekem, hogy katolikus iskolába adták a gyereket és képzeljem el, hogy arra kényszerítik a gyereket, hogy keresztet vessen. Kicsi volt a gyerek. Majd felhívtam a fenntartó szerzetes papot, és mondta, hogy „dehogy kényszerítjük, csak hát a gyerekek utánozzák egymást, mondtuk is neki, hogy neked nem kell, de hát ő volt az egyedüli református az osztályban, és nem akart kimaradni ebből így keresztet vet.” Ez egy aranyos és nagyon szépen lezáródó történet. Volt olyan egyházi intézmény, ahol a pandémia idején azonnal leálltak mindennel és lelkisegély szolgáltatást nyújtottak egyesével a diákoknak. Azt mondták, hogy „nem érdekes a tantárgy, nem érdekes, hogy a végére jutunk-e, nézzük meg, hogy rendben van a család, jól van-e a lelkük stb…” Kétségtelen, hogy a lelki gondozás az egyházi személyek számára egy kézenfekvő dolog és ez az állami iskolák nem tudták és nem végezhették. Nagyon széles a paletta és nagyon sok mindent látni az oktatás minden területén.
Mi a helyzet a felsőoktatásban?
Felsőoktatásban az ügyeinknek a jellege kevésbé változott, tehát nem hozott nagyon kirívó ügyet a felsőoktatás. Elkezdtünk az új kuratóriumokkal együtt dolgozni, megismertem a kuratóriumi elnököket. A modellváltó egyetemeknél azt látni, hogy a fenntartók is keresik a helyüket, hogy hogyan hozzák a másodfokú döntéseket. Itt inkább segítünk egymásnak, mint vitatkoznánk. Felvételitől egészen a diplomaszerzésig, s különböző vizsgák megszervezésével kerestek minket. Korábban a nyelvvizsgák alóli mentesség miatt kerestek minden évben rengetegen bennünket, de a jogszabálymódosítással mindenki megkapja az oklevelét és már a felvételin sem lesz bejutási követelmény.
Köszönjük szépen! További jó munkát kívánunk.
Én köszönöm, viszont…